borítókép

english

2013. december 23., hétfő

Nagy Frigyes muzsikusa

Bokor Gabriella interjúja


C. Ph. E. Bach billentyűs hangszerre írott versenyműveinek felvételéért a Concerto Armonico együttese nyerte el a Gramofon magazin "Az év lemezsorozata"-díját. A zenekar alapítójával és művészeti vezetőjével, Spányi Miklóssal, valamint a koncertmesterrel, Ábrahám Mártával a háromszáz éve (1714-ben) született zeneszerzőről beszélgettünk.

Olyan régóta foglalkozik Carl Philipp Emmanuel műveivel, hogy talán már azt is érzi, milyen személyiség lehetett.

Spányi Miklós: Rendkívül precíz ember, aki olyan értelemben csatlakozik a bachi hagyományokhoz, hogy különösen fontos számára a struktúra. Az olykor extrém zenei nyelve miatt az a hamis kép alakult ki róla, hogy csapongó figura lehetett, jóllehet az életében ennek semmiféle nyoma nincs. Egy eléggé hétköznapi személyiséggel állunk szemben, akiről nehéz lenne regényt írni. Precízen végezte a napi munkáját, és igazi maximalista volt: sokszor átdolgozta a darabjait, mert gyakran nem volt megelégedve a végeredménnyel, az udvari feladatait pedig valószínűleg hol több, hol kevesebb kedvvel,  de mindig lelkiismeretesen látta el. Tudni lehet róla, hogy apjához hasonlóan ő is nehezen tartotta kordában a kritikus megjegyzéseit, állítólag Nagy Frigyesről is többször morgott valamit muzsikálás közben, amikor saját királyát kísérte az udvarban. 

Egy kreatív elmének bizonyára nem esik jól, ha korlátozzák az alkotásban, neki pedig komponálás közben a hierarchiában jóval felette álló uralkodó muzsikusi képességeihez is alkalmazkodnia kellett.

SM: Igen, ugyanakkor eleinte - az udvari szolgálat első tíz-tizenöt évében - ez inspiráló környezet is lehetett a számára, tekintettel arra, hogy Frigyes nem akármilyen zenész volt. Sokan amatőrnek gondolják, pedig kiemelkedő fuvolás volt, aki hihetetlen produkciókra volt képes. Később technikája kissé megkopott a köszvény és a fogproblémák miatt, de fiatalon a legprofibb fuvolaművészekkel is felvehette a versenyt. Tudjuk róla, hogy nem akart király lenni, legszívesebben csak művészetekkel foglalkozott volna. Nemcsak tehetséges muzsikus volt, de remekül is írt. 

Philipp Emanuel művei a mai hallgató számára meglehetősen szokatlanok, számomra például kissé hűvösnek tűnnek. 

SM: Pedig elvileg a jó zene - így természetesen ez is - mindig hat a szívre, a szívcsakrára. Mondom ezt annak ellenére, hogy én sem hangsúlyoznám túl ezeknek a kompozícióknak az érzelmességét. Van egy emocionális és egy strukturális oldaluk, és mint minden jó zenénél, a kettő fedi egymást. 

Ábrahám Márta: Én nagyon izgalmasnak találom a zenéjét. Hegedűre sajnos nem sok darabja született, így inkább billentyűs versenyművek által ismerkedtem meg vele. Egészen különleges világ ez, a humortól kezdve a titokzatosságon keresztül sok kísérletező ötlet, formai újdonság van benne, és ezeket mindig érdekes felfedezni. Én az utolsó három lemez felvételében vettem részt, azóta csinálom a koncerteket is, és mindkettő óriási élmény. Legelőször, az első néhány órában - amíg a díszítéseket tisztáztuk - furcsa volt nekem a zene, mert hát ez egy külön világ, de aztán gyorsan ráállt a fülem és a kezem is. Azért érdekes számomra, mert billentyűs szerzőként feltűnően nem hegedűszerű Bach gondolkodásmódja, ugyanakkor abban az értelemben mégiscsak hegedűszerű, hogy zeneileg teljesen jól megoldható és izgalmas az összes kompozíció. Azért volt néhány eset, amikor a megoldásnál hegedűs szempontból el kellett térnünk a szokásostól. 

Kik hallhatták ezeket a darabokat elsőként, vagyis milyen lehetett az első közönség?

SM: Két lehetőség volt: az első - és ez fordult elő ritkábban -, hogy a Philipp Emmanuel Bach-féle billentyűs versenyműveket a nagy, udvari hangversenyeken játszották. Lehet egyébként, hogy egy ilyen koncert számunkra kiábrándító lenne, mert ott muzsikálás közben élénk társadalmi élet folyt. A közönség beszélgetett, evett, sokan kártyáztak, Nagy Frigyes édesanyja például csak akkor tette le a kártyát, ha valaki nagyon jól játszott. A másik, ennél tipikusabb helyzet az volt, hogy valamelyik berlini arisztokrata palotájában rendezték a koncertet. Berlin nagyon modern hely volt, hetente többször szerveztek ilyesfajta házi hangversenyt, és ezeken a legelitebb közönség jelent meg. A vendégek többnyire zeneértők voltak, ha tehát egy ilyen alkalommal összejött harminc-negyven-ötven ember, annak a nagy része értette, mi történik a darabban. Vagyis nem a nagyközönség számára játszottak, hanem kimondottan értő füleknek.  

Akkor itt a meghívottak nem társadalmi életet éltek, hanem hallgatták a muzsikusokat?

SM: Valószínűleg jobban odafigyeltek, mint egy nagy, nyilvános koncerten. Ezt nem tudhatjuk pontosan, azt viszont igen, hogy ezekre az alkalmakra olyan darabok születtek, amelyekből kiderül: a zeneszerző számított arra, hogy ha elrejt a műben valami kis finomságot, azt a közönség észlelni is fogja. 

Mennyire lehet és kell egyáltalán visszaadni a korabeli hangzást? Szükség volt például ehhez a munkához egy új, másfajta hegedű beszerzésére?

ÁM: Nem kellett új, két hegedűm van - kétszáz évesnél is idősebb mindkettő -, és cserélgetem őket. Ezt a zenét az erősebb, szólisztikusabb hangú hegedűmön játszom. Törekszünk a hangolással is az autentikus hangzásra, ezért a lemezek 415-ös hangolással készültek, bélhúros hegedűkkel. Természetesen Miklós is a legautentikusabb hangszereket választotta ki. 

SM: Mindig kell kompromisszumot kötni, mert egy ilyen húszlemezes sorozatnál, mint amiről szó van, fel lehetett volna sorakoztatni akár húsz különböző hangszert, dehát nincs az a lemezcég, amelyik ezt kifizetné. Másrészt azért hetven százalékban sötétben tapogatózunk, hiszen a darabokat mindig azon játszották, ami rendelkezésre állt, és nem tudhatjuk, hogy melyik berlini családnál épp milyen hangszer volt. Felmerült a hangolás kérdése is, erről sem tudunk sokat. A historikus felfogást képviselő, barokk együttesek nagyjából egy fél hanggal mélyebben szoktak játszani a mai hangolásnál, de lehet, hogy ez Berlinben egy egész hanggal mélyebben is szólhatott. Ugyanakkor - ha fogták a kottát, elutaztak, és a darabot egy másik városban is eljátszották, előfordulhat, hogy ott meg egy fél vagy egy egész hang különbség is volt a berlini előadáshoz képest. Tehát nincs ilyen, hogy „hogyan szólhatott", mert mindig alkalmazkodtak a helyi lehetőségekhez. Az is megtörténhetett, hogy egy darabot egyik nap egy nagyobb zenekar játszotta, másnap csak négy vonós, minden lehetséges volt. 

A  korabeli előadási szabályokhoz - például ahhoz, hogy ki, hol ült vagy állt a zenekarban - mennyire ragaszkodnak?

SM: Erről is keveset tudunk, gyanítani lehet, hogy akkoriban egy zenekar nagyon másképpen ült vagy állt, mint ahogy ez kialakult a 19-20. században.

ÁM: Valószínűleg kísérleteztek saját körükben is, meg nyilván a helyi adottságok is szerepet játszottak. Ahogy Miklós is mondta, 100 kilométerrel odébb, egy másik városban teljesen más szokások éltek. Ezt a kísérletező szellemet mi is képviseljük, például szólamokat cserélgetünk. A felállást is szabadon kezeljük, a próbateremben előfordult már, hogy épp egymásnak háttal álltunk. Próbálkozunk mindenféle megoldással, az adott pillanatban kialakul valami, amit akkor jónak érzünk, de ehhez egy hét múlva már nem feltétlenül ragaszkodunk. 

Mi a fontosabb? Feléleszteni és követni a hagyományt, vagy a darabokat a mai korra adaptálni és mai nyelvezettel játszani?

SM: A kettő állandóan ötvözendő, és nem is nagyon tudunk mást csinálni. Ahhoz, hogy úgy gondolkozzunk és érezzünk, mint például 1760-ban, át kellene mosni a génjeinket. És hát valljuk be, hogy a zenetudomány nem egzakt tudomány, bizonyítani sokszor nem is lehet az elképzeléseket, csak teóriákat felállítani. Az elmúlt harminc évben a régizene-játékban megtapasztaltuk, hogy rengeteg elmélet született, ami aztán néhány évvel később már elavult. Túl sok teóriát tehát nem érdemes felállítani, mert úgyis megtaláljuk az ellentétét a dolgoknak. Annak ellenére, hogy Carl Philipp Emanuel a poroszosnak mondott Berlinben élt, ahol minden nagyon katonás és rendszerezett lehetett, az akkori emberek, muzsikusok sokkal szabadabbak voltak a gondolkodásmódjukban és cselekedeteikben, mint azt mi ma, 21. századi, racionális emberként elképzeljük róluk. 

http://fidelio.hu/klasszikus/2013/12/23/nagy_frigyes_muzsikusa/ 

2013. december 13., péntek

A Gramofon - Magyar Klasszikus Zenei Díj 2013


Értelem és érzelem harmóniája

Értelem és érzelem harmóniája - találkozás Spányi Miklóssal

A Bach-fiúknak megvolt az a szerencsétlensége, hogy őket is Bachnak hívták: az utókor szerint volt a nagy Johann Sebastian, és voltak a "gyerekek". Tény, hogy az igazán nagy mesterhez nehéz bárkit is hasonlítani, de éppen Carl Philipp Emanuel az, aki megállja a helyét az édesapja mellett - méghozzá két lábon. Spányi Miklós, a 300 éve született "hamburgi Bach" műveinek világszerte elismert tolmácsolója, a Concerto Armonico vezetője újra többet tartózkodik Magyarországon. Nemrég fejezte be a zeneszerző concertoinak lemezösszkiadását, a svéd BIS gondozásában. A történetnek azonban nincs vége, sőt... a Gramofon szerkesztősége és kiadója 2013-ban Spányi Miklósnak és a Concerto Armoniconak ítélte a Magyar Klasszikus Zenei Díjat.

A nemzetközileg is jegyzett billentyűs művész nemrég új életet kezdett Mannheimben, ahova több, mint két évtizedes finnországi tartózkodás után költözött. A mannheimi zeneakadémián tanít, de "átjár" Amszterdamba is órákat tartani, valamint kéthetente a budapesti Zeneakadémián is oktat. Régizenei érdeklődése már zeneakadémista korában kialakult; talán éppen ezért merül fel a kérdés, hogy miért Finnországot választotta célpontként 1990-ben. "Ismerősökön keresztül sokfelé érdeklődtem, merre kaphatnék állást külföldön - meséli Spányi Miklós. - Szimpatikusnak tűnt északon eltölteni ki időt; még ha kissé túl északira sikeredett is ez a letelepedés, a Helsinkitől hatszáz kilométerre északra fekvő Oulu városában. Régizenész szemmel valóban periférikusnak tűnhet, de például fantasztikus hangszerpark állt a rendelkezésemre, amit Magyarországon, a kádári idők végén nehéz lett volna magamnak előteremteni. Az anyagi hátterem megvolt, hogy beszerezzek klavikordot, csembalót, orgonát, illetve egy olyan intézmény állt mögöttem, a később főiskolává alakult helyi konzervatórium, amelynek mindez fontos volt. Azért is szívesen mentem Finnországba, mert orgonista is vagyok, és az országnak érdekes az orgonaparkja. Ez akkoriban vonzott, hiszen itthon nemigen lehetett elfogadható állapotú orgonával sem találkozni - pláne nem historikussal."

Rendszeres periodicitás

Az, hogy távol került a régizenei központoktól, nem jelentett akadályt, hiszen Európa-szerte koncertezett. Az utóbbi években azonban - mint mondja - szűkültek a fellépési lehetőségek, csökkent a piac; mindehhez hozzájárult, hogy Finnországban sem éppen pozitív módon alakították át a zeneoktatást. "Olyan döntések születtek, amelyekről ma már mindenki látja, hogy rosszak voltak. Engem is hátrányosan érintettek a reformok, ezért kezdtem más lakhely után nézni. Nem vagyok annyira öreg, hogy ne tudjak új életet kezdeni" - vallja. Annyiban azonban életmódváltást is jelentett a költözés, hogy mostanában már Budapesten is rendszeresen megfordul, s így zenekarával, a Concerto Armonicoval is intenzívebben tud foglalkozni. A 2013-as Zempléni Fesztiválon nagysikerű hangversenyt adtak, december 29-én pedig a Zeneakadémián lépnek fel. A 300 éve elhunyt és 360 éve született Arcangelo Corelli művei mellett Bach, Vivaldi, és saját alkotásai szerepelnek - de erről majd később. A Concerto Armonico a nyolcvanas évek végén alakult, pusztán a zenélés öröme végett, majd jöttek sorra a koncertek, amiben nagy szerepe volt annak, hogy Spányi Miklós a nyolcvanas években két franciaországi csembalóversenyt is megnyert. "Rendszeresen koncerteztünk, de periodikusan működtünk" - fogalmaz. "Ez a zenekar olyan, mint egy márka: többször cserélődött a tagság, de a profil megmaradt. Tagságát tekintve a Concerto Armonico már harmadik generációs együttesnek nevezhető. Amikor nem vagyok Magyarországon, Ábrahám Márta koncertmester vezeti a próbákat, és ez vonós játéktechnikai szempontból igen szerencsés. Egyelőre nincs olyan sok koncertünk, de remélem, ez a közeljövőben változni fog. Jelenleg szponzorokat és fenntartót keresünk, mert nemcsak magunkra vagyunk utalva, hanem magunkra is vagyunk hagyva. Kezdetben a Hungarotonnál készítettük lemezeket, majd a svéd BIS kiadónál vágtunk bele a több évtizeden átívelő vállalkozásba: rögzítettük Carl Philipp Emanuel Bach zenekarra és billentyűs hangszerre írt valamennyi versenyművét, valamint tizenkét zenekar-kíséretes billentyűs szonatináját, azaz összesen hatvankét művet. Ennek a sorozatnak az utolsó darabjait (néhány CD erejéig egy finn együttessel is) ismét Budapesten vettük fel. Az utolsó, huszadik album nemrég jelent meg. Emellett zajlik a szóló billentyűs művek felvétele: a negyven lemezesre tervezett sorozatból már csak tíz-tizenkét lemez hiányzik."

Beethovennek is rokona

Carl Philipp Emanuel Bach születésének 2014-ben ünneplik a háromszázadik évfordulóját. Az Egyesült Államokban már elindult a kotta-összkiadás, ennek kötetei jelenleg körülbelül százhúsz centimétert foglalnak el a polcon - mutatja Spányi Miklós. A tervek szerint jövőre kellett volna teljessé válnia, de ez nem fog megvalósulni. "Philipp Emanuel Bach a maga korában billentyűs virtuózként és specifikusan billentyűs zeneszerzőként vált ismertté - folytatja a művész -, de más műfajokban is alkotott: például az akkori gyakorlat szerint triószonátákat írt, maroknyi szimfóniát, amivel szokás volt megnyitni vagy lezárni egy ünnepélyes alkalmat. Ő Hamburgban olyan tisztséget töltött be, mint az édesapja Lipcsében: egyházzenei igazgató lett - keresztapja, Telemann utódaként. Ennek megfelelően egyházzenei műveket is komponált - pontosabban összeállított, ez érdekes kérdés. Abban az időben az eredetiség nem számított követelménynek; a lényeg az volt, hogy valami elhangozzon vasár- vagy ünnepnapon az istentiszteleten, illetve az ünnepélyes keretek között megrendezett hamburgi lelkész-beiktatásokon. Kantátái és passiói sok saját anyagot tartalmaznak, de keresztapjától, édesapjától és másoktól is vett át tételeket. Ezeket a műveket lehetne akár összeállításoknak, pasticcióknak is nevezni. A közönség talán még szívesen is fogadta a meglepetésszerűen felbukkanó ismerős dallamokat, tételeket. Ezzel szemben a koncertpódiumra írt művei - a billentyűsök mellett például a tizenegy oratórium és passiókantáta - 100 százalékig saját szerzeményei."
Spányi Miklós ma Philipp Emanuel Bach egyik szakértőjének számít. Személyes érdeklődése még tanulóéveire nyúlik vissza, de az is e mellőzött életmű felé terelte, hogy 1988-ban ünnepelték a zeneszerző halálának kétszázadik évfordulóját, az akkor újonnan alakult Concerto Armonico pedig rendszeresen kapott felkérést, hogy játsszák a műveit. "Akkor még nehéz volt kottákat szerezni, de nagy fáradtsággal sikerült összegyűjtenünk, amiket szerettünk volna. Ezek a felkérések lendületet adtak az együttesünknek, és természetesen ma is műsoron tartjuk a mester alkotásait. Igaz, hogy egyre több műve hangzik el világszerte, de úgy látom, a billentyűs művészek legtöbbször ugyanazt a négy-öt szonátát játsszák a mintegy másfélszáz közül, mintha a többi nem is létezne. Hogy miért szép a zenéje? Ezt nem könnyű megmagyarázni. Korai romantikus modor, szélsőségekre való törekvés jellemzi, és szívesen használt erőteljes effektusokat. Zenéjében egyfelől az Empfindsamkeit és a Sturm und Drangként ismert irodalomtörténeti hatás csapódik le, másfelől egyik fő ismertetőjegye a szervezettség. Minden zenei sejtnek, motívumnak megvan a maga helye, természetesen nem függetlenül az apai örökségtől. Philipp Emanuel Bach világa érzelemgazdag és strukturált, stilárisan leginkább Beethovennel rokon. Mint testvéreinek, sajnos neki is kijutott abból a 'szerencsétlenségből', hogy őt is Bachnak hívták. A 19. században szárba szökkent, egyfelől rendszerező, másfelől sok mindent romantikus füstfelhőbe burkoló zenetörténet-írás úgy interpretálta, hogy volt Johann Sebastian Bach, és voltak a többiek, a Bach-fiúk, akik kevésbé jó zenét írtak. Tény, hogy a nagy Bachhoz nehéz bárkit is hasonlítani, de éppen Carl Philipp Emanuel az, aki megállja a helyét az édesapja mellett. Méghozzá két lábon."

És a kísérletező szellem?

 Akik hallották a Concerto Armonico koncertjét a Zempléni Fesztiválon, új oldaláról ismerhették meg Spányi Miklóst: együttesével ugyanis saját művét, 18. századi stílusban írt szvitjét is megszólaltatta.
"Már hatévesen komponáltam, a zongora mellett zeneszerzést tanultam a Bartók konziban, illetve a Zeneakadémián is elvégeztem egy évet Szokolay Sándornál. Úgy éreztem, hogy a régi korok zenéje kitölti minden időmet, ezért abbahagytam a zeneszerzés-tanulást. Utólag sajnálom, de valószínűleg nem lett volna más megoldás. Bár nem vagyok diplomás zeneszerző, ma is szívesen komponálok. Ha már egy régizenei profilú együttessel zenélek, miért ne lehetne komponálni ebbe a profilba illeszkedően? Inspirál, hogy itt egy zenekar, itt egy koncert, és a közönségnek eljátszhatjuk a darabomat. A decemberi estünkre újat írok, amivel akaratlanul is a 18. század első felének gyakorlatához kapcsolódunk: egy adott művet ritkán adtak elő kétszer."
Elbeszélgettük az időt, így Spányi már csak röviden szól a mai régizenei gyakorlatról, amiről újabb oldalakat lehetne megtölteni izgalmas olvasnivalóval. Spányi Miklós elmondja: eltűnt az a kutató, újraértelmező attitűd, ami az 1960-as és az 1970-es években meghatározta a historikus előadásmódot, és ez akkor is baj, ha a negyven-ötven évvel ezelőtti interpretációk nemegyszer téves elgondoláson alapultak. "Ma már nem nagyon találkozom kísérletező szellemmel. Noha akadnak szubjektív, a szélsőségekre nyitott interpretációk, ezek inkább egyéni intuíciókon, mintsem történeti kutatásokon alapulnak. Nem hiszem, hogy a korhűnek nevezett zenélés minden mozzanatát kordokumentumokkal kellene alátámasztani, de ha belelapozunk 18. századi tudományos jellegű zenei könyvekbe, akkor azt látjuk, hogy ami ma történik például hangszerválasztás terén, annak 70-80 százaléka ellentmond mindannak, ami azokban olvasható."  





2013. december 12., csütörtök

Megvannak az idei Gramofon Díjasok

Spányi Miklós és a Concerto Armonico kapja a Gramofon Magyar Klasszikus Zenei Díjat, Binder Károly zongoraművész, zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetője pedig a Gramofon Magyar Jazz Díjat veheti át pénteken este a Gramofon című zenei folyóirat díjkiosztóján.


http://mno.hu/grund/megvannak-az-idei-gramofon-dijasok-1200330 

2013. szeptember 30., hétfő

C. P. E. Bach: Billentyűs versenyművek - 19. rész, Spányi Miklós, Concerto Armonico

Zay Balázs kritikája

"Kiemelkedő teljesítmény. Jobb historikus zenekari teljesítményt felfedezni sem tudok. Az Ábrahám Márta és Spányi Miklós vezette Concerto Armonico precíz, finom: ugyanakkor nemcsak zenetudományban, nemcsak aktuális előadói praxisban gondolkodnak, hanem magában a zenében mozognak, megannyi színezéssel és árnyalással. Napjaink egyik valóban nagy lemezprojektjének 19. darabján a hamburgi Bach négy billentyűs versenye szerepel: kettő 1771-ből, kettő 1778-ból. Spányi okosan két hangszert használ. Nagyon jó a csembalón megszólaltatott két korábbi darab után fortepianón hallani a következőt - a műfaj fejlődésének későbbi állomásai villannak be. S ami külön érdekes, hogy a párdarabot Spányi ismét csembalón adja elő, talán az így igen pazarul zengő cadenza miatt. Ez a váltás sokat megmutat a hangszer- és műfaj-fejlődés, az ebből adódó szép elágazások gazdagságából, mindezek egymásra hatásából. A hallgató a fortepiano után másképp érzékeli a csembalót: felsejlik, hogy ami a zenekaron belül hangzik, valójában részben előtte van. Ezt persze egy régi, az önkényesebbtől kevésbé visszariadó hangmérnöki beállítás gond nélkül megtenné, csak akkor éppen a korhű hangzáson esne csorba. Az előadók nagy érdeme pedig az, hogy élvezetes zenélés közepette felelnek meg a zenetudományi elvárásoknak. Carl Philipp Emanuel Bach hatalmas billentyűs versenymű oeuvre-jét épp csak megismerni kezdi a világ elsősorban e sorozat révén. Megjegyzem, hogy a művek egyediségét jobban kiemeli, az előadásukban rejlő lehetőségeket közvetlenebb módon szemlélteti a fortepiano, így örülnék, ha gyakrabban esne e hangszerre a választás. Mindenesetre a sorozat bizonyítja, hogy érdemes lenne ezt az oeuvre-szegmenst élőben is gyakran előadni."

 

2013. augusztus 5., hétfő

Tisztelgés a barokk mesterek előtt

Fidelio

Augusztus 14-én a Concerto Armonico ad barokk zenei ízelítőt Sárospatak református templomában este nyolc órától. 

A barokk együttes műsorának első részét - tisztelegve a 2013-as Corelli-évforduló előtt - olasz mestereknek szenteli. Corelli két szonátáját egy barokk stílusban, kimondottan a zenekar számára írt Spányi-szvit ősbemutatója, és Ábrahám Márta interpretálásában egy Vivaldi-hegedűverseny keretezi. Az 1983-ban alapított Concerto Armonico repertoárja elsődlegesen Nagy Frigyes porosz király udvarában kialakult "berlini iskola" jelentős zeneszerzőinek műveire fókuszál. A történelem legnagyobb zenekedvelő királya maga is rendkívüli adottságokkal bíró fuvolista volt, már trónra lépése előtt maga köré gyűjtötte a kor legkiemelkedőbb fiatal zenészeit, így Carl Philipp Emanuel Bachot is. A második felében a leghíresebb Bach-fiú egyik, Berlinben komponált csembalóversenye hallható, a C.P.E. Bach-specialista Spányi Miklós előadásában.

http://fidelio.hu/klasszikus/2013/08/05/tisztelges_a_barokk_mesterek_elott/

2013. március 9., szombat

Régi zene új hullámon

Józsa Botond írása

Nemrégiben jelent meg Spányi Miklós és a Concerto Armonico tizenkilencedik lemeze, amelynek kapcsán a zenekar művészeti vezetőjével és koncertmesterével beszélgettünk.

A zenekar legújabb albuma a Carl Philipp Emanuel Bach összes billentyűs versenyművét felvételen rögzítő sorozat utolsó előtti darabja. A lemezekről, Carl Philipp Emanuel Bach zenéjéről és terveikről Spányi Miklóst, a zenekar művészeti vezetőjét, a második Bach-fiú művészetének nemzetközi szinten is legelismertebb szakértőjét és Ábrahám Márta hegedűművészt, a Concerto Armonico koncertmesterét kérdeztük.



Fidelio: Hogyan indult a sorozat, egyáltalán hogyan ismerkedett meg C. Ph. E. Bach művészetével?

Spányi Miklós: Amikor megalakult a Concerto Armonico, akkor már ismertem C. Ph. E. Bach leghíresebb csembalóversenyét, a 23-as számú d-moll concertót, amelyből már akkor sok felvétel létezett. Ezt megtanultuk és sok helyen játszottuk, közben arról álmodoztunk, hogy a szerző további 51 versenyművét is eljátsszuk majd. Ám akkoriban ez cseppet sem volt könnyű, nem volt kotta ugyanis, Magyarországról ilyen különleges kottákat rendelni szinte lehetetlen volt. A '90-es évek elején volt egy támogatója a zenekarnak, aki megszerezte a kottákat. Akkor merült fel a gondolat, hogy rögzítenénk is ezeket a műveket, a BIS svéd lemezkiadó cég pedig hamar lecsapott az ötletre, így 1995-ben elkezdhettük a felvételeket.


F: Mi az oka annak, hogy C. Ph. E. Bach a ritkán játszott, már-már mellőzött szerző közé tartozik?


SM: Egyik oka a kották nehéz fellelhetősége, bár mostanra a modern közreadások, felvételek száma mégiscsak cáfolja ezt az állítást. A másik, kicsit szomorúbb oka, hogy ha beleolvasunk régebbi zenetörténeti írásokba, akkor láthatjuk, hogy J. S. Bachot emelik ki és azokat a fiait, akik a maguk korában tulajdonképpen sikeresebb zeneszerzők voltak az apjuknál, mégiscsak a másodvonalba sorolják, mondván, hogy nem igazi folytatói J. S. Bach zeneszerzői munkásságának, ezért nagyon sokakban kialakult egy negatív kép a Bach-fiúkról.

Ábrahám Márta: Így van, sokan próbálják összehasonlítani a Bach-fiúk művészetét az apjukéval, és kijelentik, hogy kevésbé jó zeneszerzők. Én ezzel nem értek egyet, úgy gondolom, hogy már az összehasonlítás is értelmetlen, tekintve, hogy teljesen más stílusban alkottak, más zeneszerzői technikát alkalmaztak.

SM: Nem értem például, hogy a zongoristák miért mindig csak Mozart vagy Haydn darabjaival foglalkoznak. Miért nem nyúlnak vajon Carl Philipp Emanuel Bachhoz, akinek legalább annyi kiváló műve van, ráadásul ugyanabból a korból? Ezek a szonáták, fantáziák, rondók mind legalább olyan jól szólnak zongorán, mint akár a Mozart-szonáták.


F: A felvételek készítését a Concerto Armonicóval kezdték, majd időközben négy lemezen a finn Opus X zenekar játszott. Mi volt az oka a váltásnak, és hogyan éledt újra a kapcsolat a Concerto Armonicóval?

SM: Kizárólag praktikus okokból alakult így. 2000 körül az alapító koncertmester, Szüts Péter külföldre költözött, és a társaság szétszéledt. Ekkor került képbe az Opus X. A zenekar egy darabig rendszeres támogatást kapott a finn kulturális vonalon, aztán ez a támogatás egyik napról a másikra megszűnt, úgyhogy újabb hosszú szünet következett.

ÁM: Mi pedig már ismertük egymást a Zeneakadémiáról, játszottam is a Concerto Armonicóval Szüts Péter mellett, igaz csak koncerten, felvételen sosem. Egyszer csak jött az ötlet, hogy kamarázzunk, így alakult meg a máig is létező Ensemble Mimage, amely nem a hagyományos barokk trió felállásban működik, hiszen Miklós csembalózik, jómagam hegedülök, a basso continuót azonban nem csellista, hanem Schweigert György nagybőgőművész (aki egyébként a Concerto Armonico egyik alapító tagja) játssza. 2011-ben volt az első koncertünk Kismaroson, a Börzsöny Barokk Napokon, amely annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttünk, feltámasztjuk a Concerto Armonicót és folytatjuk a felvétel-sorozatot. Pár régi tagot már nem tudtunk visszahívni a zenekarba, őket fiatal művészekkel pótoltuk.


F: A régizenei felvétek esetében sokszor különösen fontos a helyszín, hiszen a szerzők gyakorta meghatározott alkalomra komponálták műveiket. Volt lehetőségük kísérletezni a helyszínekkel?

SM: Leginkább gyakorlati szempontok alapján választattuk ki a megfelelő helyszínt. Végeredményben ezek nem templomi zenék, tehát a visszhangnak nincs akkora akusztikai jelentősége, feltehetőleg kisméretű, kicsit süketebb koncerttermekben adták elő ezeket a versenyműveket.

ÁM: A felvételek jó része, főleg az újabb lemezek Diósdon, a Phoenix Stúdióban készültek. Ennek a stúdiónak elképesztően jó az akusztikája, hihetetlenül jó ott játszani.


F: Mennyire érezhető az érdeklődés Carl Philipp Emanuel Bach és a hozzá hasonlóan különleges szerzők zenéje iránt?

SM: Nagyon is érezhető,  hiszen Carl Philipp Emanuel Bach zenéje annyira ütőképes, hogy mindig megragadja a közönséget, s időnként a legmeglepőbb kommentárokat kapjuk egy-egy koncert után. Ausztriában volt olyan, aki azt mondta: „Hoppá! Ez jobb, mint a mi Mozartunk!" Ez persze túlzás, de hát ilyen túlzást szívesen hall az ember, főleg egy olyan szerzőről, akiről máshol szinte csak azt lehet olvasni, hogy nem tudott semmit az apjához képest.


F: Mik a Concerto Armonico további tervei?

ÁM: Hamarosan lezárul a C. Ph. E. Bach versenyműveit rögzítő sorozat, és a BIS tervezi, hogy 2014-ben jubileumi kiadványként megjelenteti együtt mind a húsz lemezt, sőt, Spányi Miklós előadásában Emanuel Bach összes billentyűs szólódarabját is kiadják további 40 lemezen, ami összességében a világon egyedülálló vállalkozás. Mindemellett szeretnénk minél többet koncertezni: lesznek koncertjeink a Zeneakadémián, Michael és Joseph Haydn műveit játsszuk majd a Haydn-fesztiválon, illetve külföldi turnékról is tárgyalunk. Ami még fontosabb, hogy erőteljesen készülünk a jövő évre, hiszen Carl Philipp Emanuel Bach születésének 300. évfordulóját ünnepeljük majd - ez alkalomból a felvételek során megszerzett repertoárt szeretnénk legalábbis keresztmetszetként minél több helyen előadni. Emellett modernizáljuk koncertjeink műsorát, akár 20. és 21. századi szerzők műveivel is, ezzel együtt a régi repertoár játékában is szeretnénk kevésbé hagyományos, talán szokatlan játékmódokat, megoldásokat is kipróbálni.

M: Én kicsit ódzkodom is mindenféle hagyománytól, rendkívül könnyű ugyanis hagyományokba temetkezni. Rengeteg féle hagyomány van, régizenei körökben is. Igaz, alig lehet azt mondani, hogy valaki modern vagy historikus módon játszik, hiszen ma már tudjuk, hogy a historizmus valójában egy modernista megközelítés volt, ami valószínűleg nagyon távol áll attól, amit a romantika előtti korokban műveltek. De a historizmus is egy hagyomány lett, ráadásul egy nagyon megkötő játékmódot jelent, amelyhez lehet híven alkalmazkodni vagy éppen elrugaszkodni tőle. Viszont egyre több zenészben van belső késztetés, hogy valami ettől a hagyománytól eltérőt, újat hozzon létre, aminek talán van egy olyan hozadéka is, hogy szép lassan megszűnik a historikus-nem historikus szembenállás.
 
ÁM: Mindketten sokat éltünk külföldön és úgy látjuk, hogy a nyugati-európai régizenei szemlélet lassan és különböző irányokban ugyan, de átalakulóban van. A zenészek és a közönség egyaránt igénylik az egészséges hangzást és az élvezhető, szép hangokat - mi magunk is igyekszünk a lehető legegészségesebb, nagyon is rezonáns hangokat kicsalni a hangszereinkből akár modern, akár historikus hangszereken játszunk. De számunkra a lényeg, hogy sem a hangszert, sem a specifikus előadásmódot nem lehet és nem is szabad a műalkotás fölé helyezni, mindennek a zeneszerzők és műveik szolgálatában kell állnia.


http://fidelio.hu/klasszikus/2013/03/09/regi_zene_uj_hullamon/